Késtánc - részlet

Úgy döntöttem, hogy a héten felteszek két részletet a Késtánc című regényemből, hátha ihletet adnak a borítópályázathoz. Korábban, az Aranymosás pályázaton felkerült négy fejezet, íme, itt egy ötödik is, amely nem egy tipikus jelenet a regényből - abból a szempontból, hogy a Késtánc alapvetően nyomasztóbb és komorabb... Majd csütörtökön azt is meglátjátok :)

Muran kedvelte a naplementét. Sosem volt ugyanolyan. A távoli hegyek mögé lebukó nap most éppen lila felhősávokra osztotta az ég alját, a házak falait pedig levendula derengésbe vonta. A háztetők cserepei bíbor fátylat kaptak, a folyó ezüstös csillagsziporkát.

A várost körbeölelő erdők fái közül csapatnyi madár röppent fel, és a folyó deltája felé tartottak. Tettek néhány kört, aztán nyolcast írtak le, mint egy tollat tartó kéz. Mi mozgatja őket?, merengett a férfi.

Saját összefonódó ujjaira nézett, a megkeményedett bőrre a tenyerén. Legtöbbször kést markolt, csak ritkán ölelt. Tudta, hogyan cserkésszen be az utcán gyanútlanul sétáló embereket, de képtelen volt megszólítani egy hölgyet.

Pedig most arra készült.

Izzadó tenyerét világoskék nadrágjába törölte. Nemrég hozta el a szabótól az ibolyaszín és vörös mintákkal díszített tunikával együtt. Sosem készült még ennyire: a bakancsát is megpucolta.

Jó benyomást akart tenni Ilienre.

Megérintette csuklóján a bőr karkötőt, amelyet ezüst angolna díszített. Előző nap kapta, a Ruvil lány szolgája hozta ajándék gyanánt, elfogadva ezzel Muran meghívását egy folyóparti sétára.

A fiú elmosolyodott. Mindent Nagyapa intézett, és ő elárulta magát azzal, hogy megkérdezte a szolgálót: mikor is találkozunk pontosan?

Napszálltakor.

Vajon a lány is hasonlóképpen készül? Őt is csak belerángatták ebbe? Vagy, és Muran nagyot nyelt, valóban találkozni akar vele?

Kopogtak a csapóajtón. A férfi még utolsó pillantást vetett az egyre szürkülő városra, aztán lemászott a padlásra, ahol Ocris már toporogva várta. A szolga is feszélyezettnek tűnt vadonatúj ruhájában, fényesen csillogó csizmájában.

Muran előhúzta tőrét, és Ocrisnak nyújtotta:

– Legyen nálad! Azt hiszem, gorombaság, ha fegyverrel az oldalamon ismerkedem.

A szolga bólintott, szeme felcsillant a míves markolat láttán.

Hamarosan az utcán siettek a Hosszú Part nevű városrész felé, ami a főteret és a Halas piacot kötötte össze. Kedvelt sétálóhelye volt a fiatal pároknak, a gyerekeknek, és néha helyszíne családfők üzleti megbeszéléseinek.

Egyszerre érkeztek. A lány földig érő zöld ruhát, hozzá narancsszínű, levélmintás kendőt viselt, ám ékszer gyanánt csak kisebb fülbevalót. Arcát nem fedte festék, mégis enyhe pír derengett rajta. Muran lélegzete elakadt, amikor meglátta.

Ilient nagyobbik nagybátyja, a bikatermetű Doreg kísérte, őt pedig a kopasz szolgájuk követte. Mindkét férfi fegyvert viselt az oldalán: kardot és tőrt. Muran remélte, hogy nem tőle tartanak ennyire.

Intett Ocrisnak, hogy álljon meg, ő pedig előresietett, hogy üdvözölje a lányt, akinek kísérete szintén illendő távolságban maradt. Ilien amúgy is nagy szeme még jobban kitágult, ahogy mosolyra húzódtak ajkai.

– Hölgyem! – hajtott fejet Muran. Bánta már, hogy nem beszélt Nedrisszel az etikettről, azt remélte, az alapokkal nem lesz gondja, most mégsem volt benne biztos, hogy elég mélyre hajolt-e, és nem emelkedett-e fel túl korán.

És vajon illő-e, annyira bámulni a szemben álló hölgyet?

– Látom, felvetted a karkötőt – biccentett Ilien. – Ezek szerint tetszik.

– Nagyon! – erőltetett mosolyt magára Muran. Mély levegőt vett. – Sétáljunk, akkor! – intett a fűbe taposott ösvény felé, amely a kikötőig vezetett. Mellettük keskeny stégek nyúltak a folyóba, csónakokat kötöttek hozzájuk. Halkan koppant testük a fán, ahogy a hullámok meg-meglökték őket.

Kíséretük illendő távolságból követte őket, Ocris a másik két férfi mellé csapódott.

Muran fejében méhekként keringtek a szavak, de nem szálltak le egy virágra sem. Mindegyik olyan egyforma és értelmetlen volt. Magáról nem akart semmit mondani, félt, hogy untatná vele a lányt.

Akkor kérdezz!, győzködte magát. Igen ám, de mit?

– Szép volt ma a naplemente – nyögte ki végül, és azonnal verejtékezni kezdett a homloka.

– Sajnos én nem láthattam. A szobám ablaka keletre néz.

Muran bólintott. Maga sem értette, mitől tart, hiszen elhatározta, hogy nem nősülési szándékkal jön a találkozóra, hanem… Kíváncsi volt, milyen benyomást tesz rá a Ruvil lány.

– Tetszik a ruhád – mondta kis idő múlva. – Főleg a színe.

– Köszönöm – mosolyodott el a lány. – Ha jól sejtem, a tiéd is új.

– Igen! – nevetett Muran. – Gondolom, látszik!

 A lány is felkacagott:

– Látszik bizony! Itt maradt egy tű a hátuljában.

Muran megtorpant, és elvörösödve hagyta, hogy Ilien kihúzza a tűt a tunika széléből. Kellemes bizsergés futott végig a hátán a lány érintésétől, egy pillanatra virágillatot érzett. A férfi nagyot nyelt.

– Köszönöm! Egyébként… szoktál varrni?

– Nem – mosolygott a lány. Tovább indultak. – Ha unatkozom, festegetek.

– És miket?

– Főleg portrékat. A családtagjaimat.

– Kíváncsi lennék egy-két képedre – monda Muran, bár egyáltalán nem érdekelte a festészet. A lány szép ívű orra, és kecses nyaka annál inkább. A Ruviloknál töltött vacsorán fel sem tűntek neki ezek a részletek.

Ilien nem válaszolt, így megint szótlanul ballagtak egymás mellett. Muran hátrasandított: a két szolga már beszélgetett, Doreg előttük haladt egy lépéssel, kezét a kardmarkolaton nyugtatta.

– Az unokabátyád elég marcona fickónak néz ki – jegyezte meg halkan Muran.

– Nem csak annak néz ki. Az is. Marcona, tudatlan és bunkó.

– Hogyhogy?

Ilien vállat vont, de nem mondott többet. Muran kezdett aggódni: bármilyen témát választott is, rendre zsákutcába futott. A lány feszültnek tűnt, a fiú észrevette, hogy gyakran babrálja a ruhája anyagát, és alig-alig néz rá.

Ennyit arról, hogy ki akart találkozni, füstölgött magában Muran.

Megtorpant, és a folyóra pillantott. A kikötő felett sirályok köröztek, árnyékuk versenyre kelt a vizet szelő hajókkal. Sós tengerszagot sodort feléjük a szél, és a férfi arra gondolt, bárcsak megint érezhetné Ilien virágillatát.

Legszívesebben maga mögött hagyta volna a várost, hogy kettesbe lehessen vele. Megakadt tekintete a stégekhez kötött lélekvesztőkön.

– Csónakázunk? – kérdezte a férfi óvatosan.

Meglepetésére a lány szeme rögtön felcsillant. A folyó felé fordult, mintha csak maga elé képzelné a lehetőséget.

– Remek ötlet! Legalább Doreg távolabb lesz tőlem!

Muran elvigyorodott. A partra sétáltak, és a fiú besegítette Ilient az imbolygó csónakba, majd ő maga is beszállt.

– Uram! – kiáltott Ocris.

– Ilien! – hallották az unokabáty mély hangját, de rá se hederítettek. Muran eloldotta a csónakot, majd az alján talált törött evezővel elindultak az Andel közepe felé. Az apály érezhetően a tenger felé húzta őket.

– Szeretem a nyílt vizet – jegyezte meg Muran. Nem a lányhoz beszélt, csak úgy magának. – Szeretem a csillagos eget, és a naplementét. Nézni a lüktető várost.

– Van egy kis kertem – mondta a lány. – Tulipán, százszorszép, kardvirág és őszirózsa nyílik ott. Magam gondozom őket. Eső után mindig kiszaladok hozzájuk, hogy megnézzem a szirmokon maradt vízcseppeket.

Muran elmosolyodott, és lehunyta szemét. Ringatta a folyó és a lány kellemes hangja. A tenger felől egyre hűvösebb szél fújt. A fiú újra és újra megmerítette az evezőt, néha egy-egy csepp víz hullott a csónak belsejébe.

Szótlanul siklottak a tenger felé.

Muran kinyitotta szemét. A lány a túlpartot nézte, kezét a folyóba lógatta, ujjai szelték a sötét vizet. Egyik hajtincse körbeölelte kis fülét, a cimpa alatt visszakanyarodott az arca elé.

– Nem vagyok jó ember – mondta Muran.

A lány meglepetten fordult felé, szemöldöke kérdőn felszaladt.

A fiú vállat vont.

– Nem akartam veled találkozni, nem akartalak látni, nem akartam veled beszélgetni. Most sem akarok beszélgetni. – Ilien nem szólt semmit, így Muran folytatta, és közben észre sem vette, hogy egyre erősebben és sűrűbben húzza az evezőt. – Nem tudok beszélgetni. Úgy érzem, a szavak csak… elrontanak mindent. Vannak dolgok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni.

Muran hangja elcsuklott. Nem tudta, a lány érti-e egyáltalán, hogy mit akar mondani. Abban sem volt biztos, hogy ő maga érti.

Ilien bólintott.

– Én meg a bálokat utálom. Idegen férfiakkal kell táncolnom.

Muran bólintott.

– Nézd, én egyenes ember vagyok. Megmondom őszintén: a nagyapám akarta, hogy idejöjjek. Ő kért találkozót a nevemben.

– És te nem tiltakoztál – mosolyodott el a lány.

– De belül mélységesen felháborodtam!

Nevettek.

– Apám azt mondta – súgta Ilien, nehogy a víz a partra sodorja hangjukat –, hogy te leszel az Escorias család feje, ezért kell most találkoznom veled. És jó benyomást kell keltenem.

– Ó! – játszotta el Muran a csodálkozó kisgyereket. – Ezt a részét remekül teljesítetted. Nagyapám azt mondta, hogy te majd segítesz átvészelni a nehézségeket. És a két család is közelebb kerül egymáshoz.

– Nehézségeid vannak?

– Nagyapám azt akarja, hogy én legyek a családfő, de nem beszél meg velem semmit. A hátam mögött dönt a család ügyeiben, kétes alakokkal találkozik. Nem érzem, hogy megbízna bennem.

– És a többiek?

Muran legyintett.

– Az egyik unokatestvérem elköltözött, a másik meg idegen még a városban. Bár jól kijövünk, sok mindent nem ért meg. A húgom pedig… Ő túlságosan fiatal.

A lány bólintott, és gondterhelt arccal tovább fürkészte a távoli erdőséget. Az alászálló sötétségben a világ szürkének és kéknek hatott, a felbukkanó csillagok elszívták a színeket.

– Te is mesélj valamit! – kérte Muran.

A lány vállat vont.

– Mit meséljek? A nővérem ki nem állhat engem, lenéz, mert nem szeretek táncolni és fiúkkal kacérkodni. Még a bort is csak vízzel iszom meg.

– És apád?

– Mi van vele? – A lány arca elsötétült.

– Vele milyen a kapcsolatod?

– Velem kedves, anyámmal már nem annyira. – Ilien nem nézett a férfi szemébe. Lerázta kezéről a vízcseppeket. – A legtöbbször olyan, mint a késpenge. Vág.

Muran nem szólt semmit, várta, hogy a lány magától nyíljon meg.

– Rossz dolgokat hallottam róla. És tudod mit? – Ilien a fiú szemébe nézett. – El is hiszem őket. Megvannak a módszerei, hogy elérje azt, amit akar. Ugye tudod, mire gondolok?

Muran bólintott. Hogyne tudta volna! Az Escoriasok sem különböztek más családoktól. Andeyaalban vagy harapsz, vagy téged harapnak meg. Ilyen egyszerűen működnek a dolgok. Romar Escorias és Almon Ruvil hasonló volt, hasonlóan látták a világot.

A férfi igyekezett a lányra mosolyogni. Tetszett neki Ilien egyenessége.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta végül.

– Én is. De azt hiszem, ki kellene kötnünk, ha nem akarunk örökké a tenger hullámain csónakázni. – Ilien a nyílt víz felé biccentett, amerre az Andel sodorta őket.

Kár!, gondolta Muran, és meghúzta az evezőt.

A kikötő kőhajításnyira volt csak tőlük, a homályban derengtek a vitorlavásznak, a piac felől kiáltásokat és halszagot hozott a víz.

A parton már várták őket. Ilien unokabátyja karba font kézzel állt, száját összeszorítva préselte ki magából a szavakat:

– Ki engedte meg, hogy csónakba szálljatok? – dörrent a hangja, amikor még csak Muran ugrott ki a sekély vízbe, hogy az egyik rothadó cölöphöz kösse a lélekvesztőt. Felpillantott. A nagydarab Ruvil elsősorban hozzá intézte szavait.

Ocris keze a tőrt kereste. Úgy tűnt, Benisel oktatása elérte célját.

– Bocsáss meg, Doreg! – biccentett Muran. – Mint látod, unokahúgod tökéletes biztonságban volt mellettem.

A Ruvil néhány pillanatig állta az Escorias metsző tekintetét, aztán bólintott, és félreállt, hogy a férfi ki tudja segíteni Ilient a csónakból.

A lány meleg keze tenyerébe simult, és megint virágillat csapta meg az orrát.

A partra léptek, Muran azzal sem törődött, hogy térdig vizes lett, és lépéseit hangos toccsanások kísérik. Visszasétáltak a Hosszú Part ösvényére, és egymásra néztek. Távolabb egy csapat részeg roa tivornyázása hallatszott. A szolgák a folyó mellett maradtak, onnan figyelték őket.

– Doreg innen már hazakísér – mondta a lány. A félhomály ellenére ragyogott az arca.

Muran nagyot nyelt, aztán kibökte:

– Mit gondolsz, találkozunk még?

– Ha van kedved hozzá.

– Igen, van.

– Nekem is. Gyermekkoromban csónakáztam utoljára. És jólesett a beszélgetés is.

Muran meghajolt, még egyszer mélyen beleszippantott a levegőbe, hátha elcsípi a lány illatát is. Ilien megfordult, és elindult vissza a városba. A szolga és Doreg sietős léptekkel követte, a nagydarab Ruvil még egy utolsó, mogorva tekintetet vetett Muran felé, aztán az egész társaság beleolvadt az esti szürkületbe.

– Gyere, Ocris! – intett Muran vidáman. – Mi is hazamegyünk!