A várost
körbeölelő erdők fái közül csapatnyi madár röppent fel, és a folyó deltája felé
tartottak. Tettek néhány kört, aztán nyolcast írtak le, mint egy tollat tartó
kéz. Mi mozgatja őket?, merengett a
férfi.
Saját
összefonódó ujjaira nézett, a megkeményedett bőrre a tenyerén. Legtöbbször kést
markolt, csak ritkán ölelt. Tudta, hogyan cserkésszen be az utcán gyanútlanul
sétáló embereket, de képtelen volt megszólítani egy hölgyet.
Pedig
most arra készült.
Izzadó
tenyerét világoskék nadrágjába törölte. Nemrég hozta el a szabótól az
ibolyaszín és vörös mintákkal díszített tunikával együtt. Sosem készült még
ennyire: a bakancsát is megpucolta.
Jó
benyomást akart tenni Ilienre.
Megérintette
csuklóján a bőr karkötőt, amelyet ezüst angolna díszített. Előző nap kapta, a
Ruvil lány szolgája hozta ajándék gyanánt, elfogadva ezzel Muran meghívását egy
folyóparti sétára.
A fiú
elmosolyodott. Mindent Nagyapa intézett, és ő elárulta magát azzal, hogy
megkérdezte a szolgálót: mikor is találkozunk pontosan?
Napszálltakor.
Vajon a lány is hasonlóképpen készül? Őt is
csak belerángatták ebbe? Vagy, és
Muran nagyot nyelt, valóban találkozni
akar vele?
Kopogtak
a csapóajtón. A férfi még utolsó pillantást vetett az egyre szürkülő városra,
aztán lemászott a padlásra, ahol Ocris már toporogva várta. A szolga is
feszélyezettnek tűnt vadonatúj ruhájában, fényesen csillogó csizmájában.
Muran
előhúzta tőrét, és Ocrisnak nyújtotta:
– Legyen
nálad! Azt hiszem, gorombaság, ha fegyverrel az oldalamon ismerkedem.
A szolga
bólintott, szeme felcsillant a míves markolat láttán.
Hamarosan
az utcán siettek a Hosszú Part nevű városrész felé, ami a főteret és a Halas
piacot kötötte össze. Kedvelt sétálóhelye volt a fiatal pároknak, a
gyerekeknek, és néha helyszíne családfők üzleti megbeszéléseinek.
Egyszerre
érkeztek. A lány földig érő zöld ruhát, hozzá narancsszínű, levélmintás kendőt
viselt, ám ékszer gyanánt csak kisebb fülbevalót. Arcát nem fedte festék, mégis
enyhe pír derengett rajta. Muran lélegzete elakadt, amikor meglátta.
Ilient
nagyobbik nagybátyja, a bikatermetű Doreg kísérte, őt pedig a kopasz szolgájuk
követte. Mindkét férfi fegyvert viselt az oldalán: kardot és tőrt. Muran
remélte, hogy nem tőle tartanak ennyire.
Intett
Ocrisnak, hogy álljon meg, ő pedig előresietett, hogy üdvözölje a lányt, akinek
kísérete szintén illendő távolságban maradt. Ilien amúgy is nagy szeme még
jobban kitágult, ahogy mosolyra húzódtak ajkai.
–
Hölgyem! – hajtott fejet Muran. Bánta már, hogy nem beszélt Nedrisszel az
etikettről, azt remélte, az alapokkal nem lesz gondja, most mégsem volt benne
biztos, hogy elég mélyre hajolt-e, és nem emelkedett-e fel túl korán.
És vajon illő-e, annyira bámulni a szemben
álló hölgyet?
– Látom,
felvetted a karkötőt – biccentett Ilien. – Ezek szerint tetszik.
–
Nagyon! – erőltetett mosolyt magára Muran. Mély levegőt vett. – Sétáljunk,
akkor! – intett a fűbe taposott ösvény felé, amely a kikötőig vezetett.
Mellettük keskeny stégek nyúltak a folyóba, csónakokat kötöttek hozzájuk.
Halkan koppant testük a fán, ahogy a hullámok meg-meglökték őket.
Kíséretük
illendő távolságból követte őket, Ocris a másik két férfi mellé csapódott.
Muran
fejében méhekként keringtek a szavak, de nem szálltak le egy virágra sem.
Mindegyik olyan egyforma és értelmetlen volt. Magáról nem akart semmit mondani,
félt, hogy untatná vele a lányt.
Akkor kérdezz!, győzködte magát. Igen ám, de
mit?
– Szép
volt ma a naplemente – nyögte ki végül, és azonnal verejtékezni kezdett a
homloka.
– Sajnos
én nem láthattam. A szobám ablaka keletre néz.
Muran
bólintott. Maga sem értette, mitől tart, hiszen elhatározta, hogy nem nősülési
szándékkal jön a találkozóra, hanem… Kíváncsi volt, milyen benyomást tesz rá a
Ruvil lány.
–
Tetszik a ruhád – mondta kis idő múlva. – Főleg a színe.
–
Köszönöm – mosolyodott el a lány. – Ha jól sejtem, a tiéd is új.
– Igen!
– nevetett Muran. – Gondolom, látszik!
A lány is felkacagott:
–
Látszik bizony! Itt maradt egy tű a hátuljában.
Muran
megtorpant, és elvörösödve hagyta, hogy Ilien kihúzza a tűt a tunika széléből.
Kellemes bizsergés futott végig a hátán a lány érintésétől, egy pillanatra
virágillatot érzett. A férfi nagyot nyelt.
–
Köszönöm! Egyébként… szoktál varrni?
– Nem –
mosolygott a lány. Tovább indultak. – Ha unatkozom, festegetek.
– És
miket?
– Főleg
portrékat. A családtagjaimat.
–
Kíváncsi lennék egy-két képedre – monda Muran, bár egyáltalán nem érdekelte a
festészet. A lány szép ívű orra, és kecses nyaka annál inkább. A Ruviloknál
töltött vacsorán fel sem tűntek neki ezek a részletek.
Ilien
nem válaszolt, így megint szótlanul ballagtak egymás mellett. Muran
hátrasandított: a két szolga már beszélgetett, Doreg előttük haladt egy lépéssel,
kezét a kardmarkolaton nyugtatta.
– Az
unokabátyád elég marcona fickónak néz ki – jegyezte meg halkan Muran.
– Nem
csak annak néz ki. Az is. Marcona, tudatlan és bunkó.
–
Hogyhogy?
Ilien
vállat vont, de nem mondott többet. Muran kezdett aggódni: bármilyen témát
választott is, rendre zsákutcába futott. A lány feszültnek tűnt, a fiú
észrevette, hogy gyakran babrálja a ruhája anyagát, és alig-alig néz rá.
Ennyit arról, hogy ki akart találkozni, füstölgött magában Muran.
Megtorpant,
és a folyóra pillantott. A kikötő felett sirályok köröztek, árnyékuk versenyre
kelt a vizet szelő hajókkal. Sós tengerszagot sodort feléjük a szél, és a férfi
arra gondolt, bárcsak megint érezhetné Ilien virágillatát.
Legszívesebben
maga mögött hagyta volna a várost, hogy kettesbe lehessen vele. Megakadt
tekintete a stégekhez kötött lélekvesztőkön.
–
Csónakázunk? – kérdezte a férfi óvatosan.
Meglepetésére
a lány szeme rögtön felcsillant. A folyó felé fordult, mintha csak maga elé
képzelné a lehetőséget.
– Remek
ötlet! Legalább Doreg távolabb lesz tőlem!
Muran
elvigyorodott. A partra sétáltak, és a fiú besegítette Ilient az imbolygó
csónakba, majd ő maga is beszállt.
– Uram!
– kiáltott Ocris.
– Ilien!
– hallották az unokabáty mély hangját, de rá se hederítettek. Muran eloldotta a
csónakot, majd az alján talált törött evezővel elindultak az Andel közepe felé.
Az apály érezhetően a tenger felé húzta őket.
–
Szeretem a nyílt vizet – jegyezte meg Muran. Nem a lányhoz beszélt, csak úgy
magának. – Szeretem a csillagos eget, és a naplementét. Nézni a lüktető várost.
– Van
egy kis kertem – mondta a lány. – Tulipán, százszorszép, kardvirág és őszirózsa
nyílik ott. Magam gondozom őket. Eső után mindig kiszaladok hozzájuk, hogy
megnézzem a szirmokon maradt vízcseppeket.
Muran
elmosolyodott, és lehunyta szemét. Ringatta a folyó és a lány kellemes hangja.
A tenger felől egyre hűvösebb szél fújt. A fiú újra és újra megmerítette az
evezőt, néha egy-egy csepp víz hullott a csónak belsejébe.
Szótlanul
siklottak a tenger felé.
Muran
kinyitotta szemét. A lány a túlpartot nézte, kezét a folyóba lógatta, ujjai
szelték a sötét vizet. Egyik hajtincse körbeölelte kis fülét, a cimpa alatt
visszakanyarodott az arca elé.
– Nem
vagyok jó ember – mondta Muran.
A lány
meglepetten fordult felé, szemöldöke kérdőn felszaladt.
A fiú
vállat vont.
– Nem
akartam veled találkozni, nem akartalak látni, nem akartam veled beszélgetni.
Most sem akarok beszélgetni. – Ilien nem szólt semmit, így Muran folytatta, és
közben észre sem vette, hogy egyre erősebben és sűrűbben húzza az evezőt. – Nem
tudok beszélgetni. Úgy érzem, a szavak csak… elrontanak mindent. Vannak dolgok,
amiket nem lehet szavakkal kifejezni.
Muran
hangja elcsuklott. Nem tudta, a lány érti-e egyáltalán, hogy mit akar mondani.
Abban sem volt biztos, hogy ő maga érti.
Ilien
bólintott.
– Én meg
a bálokat utálom. Idegen férfiakkal kell táncolnom.
Muran
bólintott.
– Nézd,
én egyenes ember vagyok. Megmondom őszintén: a nagyapám akarta, hogy idejöjjek.
Ő kért találkozót a nevemben.
– És te
nem tiltakoztál – mosolyodott el a lány.
– De
belül mélységesen felháborodtam!
Nevettek.
– Apám
azt mondta – súgta Ilien, nehogy a víz a partra sodorja hangjukat –, hogy te
leszel az Escorias család feje, ezért kell most találkoznom veled. És jó
benyomást kell keltenem.
– Ó! –
játszotta el Muran a csodálkozó kisgyereket. – Ezt a részét remekül
teljesítetted. Nagyapám azt mondta, hogy te majd segítesz átvészelni a
nehézségeket. És a két család is közelebb kerül egymáshoz.
–
Nehézségeid vannak?
–
Nagyapám azt akarja, hogy én legyek a családfő, de nem beszél meg velem semmit.
A hátam mögött dönt a család ügyeiben, kétes alakokkal találkozik. Nem érzem,
hogy megbízna bennem.
– És a
többiek?
Muran
legyintett.
– Az
egyik unokatestvérem elköltözött, a másik meg idegen még a városban. Bár jól
kijövünk, sok mindent nem ért meg. A húgom pedig… Ő túlságosan fiatal.
A lány
bólintott, és gondterhelt arccal tovább fürkészte a távoli erdőséget. Az
alászálló sötétségben a világ szürkének és kéknek hatott, a felbukkanó
csillagok elszívták a színeket.
– Te is
mesélj valamit! – kérte Muran.
A lány
vállat vont.
– Mit
meséljek? A nővérem ki nem állhat engem, lenéz, mert nem szeretek táncolni és
fiúkkal kacérkodni. Még a bort is csak vízzel iszom meg.
– És
apád?
– Mi van
vele? – A lány arca elsötétült.
– Vele
milyen a kapcsolatod?
– Velem
kedves, anyámmal már nem annyira. – Ilien nem nézett a férfi szemébe. Lerázta
kezéről a vízcseppeket. – A legtöbbször olyan, mint a késpenge. Vág.
Muran
nem szólt semmit, várta, hogy a lány magától nyíljon meg.
– Rossz
dolgokat hallottam róla. És tudod mit? – Ilien a fiú szemébe nézett. – El is
hiszem őket. Megvannak a módszerei, hogy elérje azt, amit akar. Ugye tudod,
mire gondolok?
Muran
bólintott. Hogyne tudta volna! Az Escoriasok sem különböztek más családoktól.
Andeyaalban vagy harapsz, vagy téged harapnak meg. Ilyen egyszerűen működnek a
dolgok. Romar Escorias és Almon Ruvil hasonló volt, hasonlóan látták a világot.
A férfi
igyekezett a lányra mosolyogni. Tetszett neki Ilien egyenessége.
–
Örülök, hogy találkoztunk – mondta végül.
– Én is.
De azt hiszem, ki kellene kötnünk, ha nem akarunk örökké a tenger hullámain
csónakázni. – Ilien a nyílt víz felé biccentett, amerre az Andel sodorta őket.
Kár!,
gondolta Muran, és meghúzta az evezőt.
A kikötő
kőhajításnyira volt csak tőlük, a homályban derengtek a vitorlavásznak, a piac
felől kiáltásokat és halszagot hozott a víz.
A parton
már várták őket. Ilien unokabátyja karba font kézzel állt, száját összeszorítva
préselte ki magából a szavakat:
– Ki
engedte meg, hogy csónakba szálljatok? – dörrent a hangja, amikor még csak
Muran ugrott ki a sekély vízbe, hogy az egyik rothadó cölöphöz kösse a
lélekvesztőt. Felpillantott. A nagydarab Ruvil elsősorban hozzá intézte
szavait.
Ocris
keze a tőrt kereste. Úgy tűnt, Benisel oktatása elérte célját.
–
Bocsáss meg, Doreg! – biccentett Muran. – Mint látod, unokahúgod tökéletes
biztonságban volt mellettem.
A Ruvil
néhány pillanatig állta az Escorias metsző tekintetét, aztán bólintott, és
félreállt, hogy a férfi ki tudja segíteni Ilient a csónakból.
A lány
meleg keze tenyerébe simult, és megint virágillat csapta meg az orrát.
A partra
léptek, Muran azzal sem törődött, hogy térdig vizes lett, és lépéseit hangos
toccsanások kísérik. Visszasétáltak a Hosszú Part ösvényére, és egymásra
néztek. Távolabb egy csapat részeg roa tivornyázása hallatszott. A szolgák a
folyó mellett maradtak, onnan figyelték őket.
– Doreg
innen már hazakísér – mondta a lány. A félhomály ellenére ragyogott az arca.
Muran
nagyot nyelt, aztán kibökte:
– Mit
gondolsz, találkozunk még?
– Ha van
kedved hozzá.
– Igen,
van.
– Nekem
is. Gyermekkoromban csónakáztam utoljára. És jólesett a beszélgetés is.
Muran
meghajolt, még egyszer mélyen beleszippantott a levegőbe, hátha elcsípi a lány
illatát is. Ilien megfordult, és elindult vissza a városba. A szolga és Doreg
sietős léptekkel követte, a nagydarab Ruvil még egy utolsó, mogorva tekintetet
vetett Muran felé, aztán az egész társaság beleolvadt az esti szürkületbe.
– Gyere,
Ocris! – intett Muran vidáman. – Mi is hazamegyünk!
