Késtánc - törölve

Az első Yagaardon játszódó regényem, a Késtánc MÉGSEM jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadónál. Szerkesztés kész, tördelés kész, borító kész, de a nyomdába már nem jut el, mert nem tudtunk megegyezni a kiadóval.

Fontos: NEM a pénzen csúszott el a dolog.

Nagyon sajnálom, hogy így alakult, tudom, hogy sokan vártátok a regényt, köztük én is!
Egyelőre nem akarok többet hozzátenni, ha bármi új hírem lesz, megosztom veletek.

Andeyaal története és népei

A várost, ahol a Késtánc eseményei zajlanak Bazárvárosnak vagy Kalóztanyának is hívják. Fiatal település, nem alapították, sokkal inkább kialakult. Nem uralkodók formálták, hanem kereskedők, csempészek és kalandorok. A törvényeit nem a vezetők hozzák, hanem a szokások, nincs is állandó őrsége. Mégis működő, lélegző város. Három nép, három különböző kultúra metszés- és ütközőpontja.

Andeyaal helyileg a Csendes-tenger egyik öblének partjára épült, amelyet már a város megszületése előtt is Kalóz-tengernek neveztek, mivel a csempészek és kalózok kedvelt vize volt a sok apró szigetnek köszönhetően, és azért, mert az elvadult partvidéket csak a tenger felől lehetett megközelíteni.

A tengerparti települést mégsem a kalózok és csempészek alapították, hanem a délről érkező nomádok (skuulok). A lovas nép akkoriban törekedett rá, hogy szétszóródott, vándorló törzseit egységbe fogja, és meghatározza birodalma határait.

A tengerpartra vetődött skuulok összetalálkoztak az északról délre hajózó tűzhajúakkal, azaz norkokkal, akik belső háborúik miatt új kereskedelmi útvonalakat kerestek. A két nép piacterére hamarosan megérkeztek a főleg az Ascor Birodalomból származó marn és roa kalózok, és ez a három-négy kultúra kezdte formálni Andeyaalt.

Mit is kell tudnunk ezekről a népekről?

Marnok: a világ legnagyobb civilizációjának, az Ascor Birodalomnak alapítói. Sötét hajú, világos szemű, közepes termetű emberek ők, akik számára mindennél fontosabb a büszkeség és a család. Istenek helyett a saját őseiket, apáikat és nagyapáikat tisztelik, és megvetik a mágiát. Jelképük a fehér bika, mert a hagyomány szerint őseiket az vezette hazájuk földjére.

Nomádok (skuulok): lovas, nomád nép a világ nyugati pusztáiról. Magas, barna hajú, barna szemű emberek, a legjobb lovakat ők tenyésztik, és az íjjal is kiválóan bánnak. A mindenütt jelenlevő szellemekben hisznek, akikkel sámánjaik képesek kapcsolatot teremteni, és emiatt nagy tiszteletnek örvendenek.

Tűzhajúak (norkok): a vad északról származnak, vékonydongájú, vöröses-szőkés hajú emberek. Nehezen olvadnak be más kultúrákba, mert hegyek és erdők vágják el őket a többi civilizációtól, emiatt sajátos szokásaik és hitviláguk alakult ki. Szörnyisteneket imádnak, akiknek embereket áldoznak, nehogy förtelmes dolgokat szabadítsanak a világra. Az szörnyistenek jelének tekintik a fogyatékosságot; a legerősebb papjaik mind valamiféle fizikai torzulással jöttek a világra. Mágikus maszkokat készítenek, amelyek révén képesek megváltoztatni a testüket is.

Ez a három kultúra népesíti be Andeyaalt. Külön negyedekbe tömörülnek, de természetesen ezek nem szigorú határok. Jelenleg a nomádok vezetik a várost, és látszólag béke van, de a felszín alatt fortyog a nagy üst, hiszen mindenki tudja, a marnok és a tűzhajúak is szívesen a kezükbe vennék az irányítást...

Késtánc - A végleges borító

Leleplezték, kiderült végre mindenki számára, hogy milyen is lett a Késtánc borítója. Leleplezem én is, íme:

A borítóleleplezés során ezt írták róla a bloggerek:

"A borítóról: Őszintén szólva első látásra nekem kicsit furcsa volt a végleges borító. A lávára emlékeztető háttér, és az abból kiemelkedő karakter sötét sziluettje, mégis magával ragadó. Kellően  rejtélyes és figyelemfelkeltő. Bár a betűtípussal még mindig hadilábon állok, pedig nem vagyok kimondottan fontnazi.

A fülszöveg alapján egy igen érdekes, több szálon futó fantasyt fogunk kapni, ami tele lesz ármányokkal, fordulatokkal, és rengeteg ütős karakterrel." - Readinger

"Én személy szerint IMÁDOM és tisztelem azokat a szerzőket akik képesek egy teljes fantasyvilágot megalkotni. Élvezettel olvasom amikor egy teljesen új helyen vannak a szereplők, imádom, ha új, eddig ismeretlen lényekbe torkollok olvasás közben. És ha már van egy új világunk, akkor ahhoz térkép is dukál. Szeretem, ha egy fantasykönyvben van térkép, mert könnyebben el tudom képzelni a kontinenseket, jobban be tudom határolni mi hol van." - Fancsali

Innen is köszönöm a biztató szavakat, remélem, a regény eléri az elvárásokat.

Egyébként osztom Readinger véleményét, első látásra nem jött be a borító, azt gondolom, hogy a borítópályázat győztese sokkal egységesebb, a regény tónusához illően sötét hangulatú munkát tett le az asztalra. Az én véleményem azonban csak egy a sok közül, el kell fogadni, hogy a kiadó jobban ismeri az olvasóit.

Azóta sokat nézegettem ezt az új borítót, és az biztos, hogy figyelemfelkeltő. Ha meg emiatt eggyel többen veszik le a polcról, akkor már megérte, nem?

Amint lesz pontos megjelenési dátum, azonnal megosztom veletek, addig is a héten még számíthattok egy kis városleírásra, hogy megtudjátok, miféle helyszínen játszódnak a Késtánc eseményei.

Az Escorias család: a Késtánc főszereplői

"Az Escorias család élete sorsdöntő pillanathoz érkezik."

A Késtánc című új fantasy regényem egy család története. Egy családé, amelynek tagjai nem is lehetnek különbözőbbek, mégis összetartja őket a közös cél, hogy együtt magasabbra törjenek a város társadalmi ranglétráján.

Ennek a célnak az első számú hajtórugója Romar Escorias, azaz Nagyapa, aki hosszú évek óta irányítja a család ügyeit. Elsősorban vízi kereskedelemből és csempészésből élnek, szinte a semmiből váltak egyre meghatározóbb erővé. Nagyapa komor, keserű és realista ember, a kor a lelkét csak megkeményítette. Képes bármin és bárkin átgázolni, hogy elérje a célját.

Az Escorias család

Fiai közül Omarat már régebben meghalt, az ifjabb Trenan pedig néhány hónappal ezelőtt vált rablógyilkosság áldozatává, így legidősebb unokája, Muran lett a családfői cím örököse. 

Muran a nagyapjához hasonlóan csendes, befelé forduló személyiség, aki megtanult nesztelenül lopakodni és gyorsan ölni, hogy így szolgálja a család érdekeit ebben a veszélyes városban. Azonban szíve mélyén mégsem olyan könyörtelen, a kemény külső szenvedélyes, érző szívet takar.

Sokat törődik húgával, az éppen kamaszkorba lépő Ailiával, aki nehezen viselte az apjuk halálát, és utcai bandák között keresett menedéket és vigaszt. Egyedüli lányunokaként Romar nem törődött sohasem igazán vele, ezért Ailia nem is igazán foglalkozik a család egységével és céljaival, a saját útját járja, meg akarja találni a helyét a világban.

Nagyapa másik, egyetlen élő fia egy távoli birodalom fővárosában él, nem igazán tartja a kapcsolatot a család többi tagjával. Peros igyekszik hétköznapi életet élni, ezért is küldte idősebb fiát, Beniselt katonának. A fiatalabbik fiú, Nedris azonban folyton rombolja a család hírnevét botrányos viselkedésével, emiatt Peros kitagadja. Nedris úgy dönt, Andeyaalba, a nagyapjához költözik, hogy új életet kezdjen.

Benisel, miután visszatér egy véres hadjáratból, a testvére után indul, mert aggódik érte. Amikor rájön, hogy Andeyaalban milyen veszélyes az élet, úgy dönt, marad még, hogy támasza legyen az öccsének. Ám egyenes jelleme, szókimondása nem éppen Nagyapának tetsző tulajdonságok.

A Késtánc a négy unoka egymásra találásának története, amelyben nagy szerepet játszik, hogy a városban éppen titkos hatalmi játszmák kezdődnek, és Muran újabb nyomokra bukkan az apja halálával kapcsolatban.

A következő bejegyzésben a város történetéről, és az ott lakó népekről írok. Igyekszem lényegre törő, és informatív maradni.

Világ és térképek

A világ, ahol a nemsokára megjelenő regényem játszódik, a Yagaard nevet kapta. Európa méretű, kultúrái, népei leginkább a földi ókorhoz hasonlítanak, amelyben a mágia ugyan helyet kap, mégsem domináns. Kevesek birtokolják, ám azok hatalommal rendelkeznek az egyszerű emberek fölött.  A legtöbb yagaardi kultúrában a varázshasználókat isteni küldötteknek, kapcsolattartóknak vagy papoknak hiszik, és így kiváltságos szerepet töltenek be a társadalmakban. Ráadásul a legtöbbször a mágia rituálékhoz kötött, ami még inkább szakrális jelleggel ruházza fel.

Ez a világ durva és kegyetlen, más erkölcsi nézetek uralkodnak, mint a mai földi világban. A halál sokkal gyakoribb, az életet más értékrenddel mérik. Általánosságban elmondható, hogy a család, a büszkeség, a bajtársiasság, a becsület, a hűség sokkal többet érő és jelentő szavak.
A világ realizmusra törekszik amellett, hogy a fantázia elemei - különös állatok, tárgyak, varázslatok - is megjelennek. Mégsem ezek a legfontosabbak. Nem az akció, a kaland, hanem elsősorban az ember és a fenti értékek állnak a középpontban.

Yagaard se nem sötét, se nem hősies, inkább színekkel teli: vérvörös, tengerzöld, sárszürke, homoksárga, tintakék. És a többi, amit a fantázia hozzátesz.

A fentiek teljes mértékben igazak Andeyaalra is, a városra, ahol a Késtánc eseményei zajlanak. Hamarosan bemutatom az ott élő népeket, addig is, itt van néhány térkép a világról:

Yagaard domborzati térképe

Yagaard politikai térképe

Borítópályázat - eredményhirdetés

Pályafutásom első borítópályázatán vagyok túl. Először azt hittem, hogy majd kapok néhány (max. öt) tervet, de folyamatosan jöttek a jobbnál jobb képek, és minden nap bővült az album. Összesen negyvennyolc képet kaptam különböző emberektől.

Ez hitetetlen élmény volt! A regény még meg sem jelent, és máris vannak, akiket érdekel a dolog, még akkor is, ha most a külcsínről van szó.

Megadtam néhány szempontot, szimbólumot, és a legtöbb meg is jelent a képen, mégis úgy éreztem, hogy a pályázók alapvetően a címből indultak ki. Emiatt a legtöbb képen szerepel egy kés. Néha vadászkés, néha konyhakés :)

A negyvennyolc képből viszonylag könnyen kiválasztottam azt a hetet, amelyet első körben elküldök a kiadónak. Az már nehezebb volt, hogy a hétből kiválasszam azt az egyet, amelyik a legjobban tetszik.

Aztán összeállt a sorrend, legalább lett első, második és harmadik hely is. Első körben itt a az utolsó négy helyezett képe (nem sorrendben, nem is tudtam sorrendet felállítani közöttük, mindegyik más miatt tetszik):

Szendefi Zsófi terve

Horváth József terve

Stósz Flóra terve

Rojkó Enikő terve

Ez már a HARMADIK helyezett kép Ryta Furriertől. Tetszik a kopott hatású háttér, a kés rozsdája. Visszaadja a regény karcosságát, és színességét.

Ryta Furrier terve

A MÁSODIK helyezett Alapi Zsolt terve. Profi grafika, összhatásában kiegyensúlyozott, megjelenik benne a sirállyá változó tőr, a háttér kellően komor, a szemek semmi jót nem ígérnek. Ami miatt lecsúszott az első helyről az a teljes hangulata.

Alapi Zsolt terve

TÁDÁM!

Az ELSŐ helyezett kép következik Szurofka Noémitől. Kértem tőle, hogy másik betűtípussal is készítse el a tervet, mégis az eredeti mellett döntöttem, mert rájöttem, hogy késpengeszerű betűk jobban passzolnak. Tetszik a terv egyszerűsége, amely mégis baljós, komor hangulatot áraszt. Tetszik a tőrből csorgó vér, amely egy fordított fát ábrázol. Nagyon rátapintott a lényegre. Gratulálok, Noémi, amint megjelenik a könyv, küldöm a dedikált példányt!

Szurofka Noémi terve

Még egyszer köszönöm minden pályázónak, hogy munkát, energiát fektettek a könyvembe, nagyon felemelő, megtisztelő érzés! Köszönöm!

Quintus Moreno

Késtánc - újabb részlet

A mai részlet már egy komorabb világba vezet. A városban ismeretlen Nedris az egyik ellenséges nép főpapjához tart...

Nedris már megbánta, hogy nem ivott több bort, mielőtt elindult. Szája kiszáradt, a levegőt is nehezen vette. Nem tudta, hogy siessen vagy ballagjon, hiszen legszívesebben visszafordult volna.

Szedd össze magad!, mondogatta magának folyamatosan. Semmitől sem tartott még ennyire. Félelemnek nem nevezte ezt a gyomorba markoló érzést, azt sosem vallotta volna be magának. Mindig bátran kiállt az igazáért, többször nézett már szembe a halállal, amikor félrészegen kellett párbajoznia holmi sértegetés miatt.

Nem a haláltól félt. Egy igaz marn, amilyennek ő is tartotta magát, tudja, hogy lelke a dicső ősökhöz csatlakozik majd az elmúláskor, és a legnagyobb szégyen, ami érheti, ha becstelenül kell pusztulnia.

A kínzás gondolata rémítette meg. Sok rosszat hallott a tűzhajúakról, förtelmes rituáléikról, a testileg és lelkileg torz élőlényekről, amelyeket embernek sem lehetett nevezni.

Végigfutott hátán a hideg, pedig homlokát verejték áztatta.

Őrült vagy!, gondolta. Magad mész el hozzájuk?

Muran ellátta néhány jótanáccsal indulás előtt, bár unokafivére sem járt még a tűzhajúaknál sohasem. Mégis úgy ismételgette magában a másik intelmeit, akár az imát. Mindig nézz a szemükbe! Ha meghajolsz, akkor is! Ha valami nagyobb vezérhez vagy paphoz visznek, borulj a földre előtte, de igyekezz végig a szemébe nézni! A legnagyobb sértés, ha nem nézel rájuk. Azonnal megölnek!

Szép kilátások.

Mennyire más itt minden, mint Ascorianban!, fintorgott. A marn birodalom fővárosában számított a rang. Ha előkelőbb gúnyát öltöttél, utat engedtek a legszűkebb sikátorban is. Ott a császár volt mindennek a feje, és minél magasabban álltál a társadalom lépcsőjén, minél jobban kötődtél a szent uralkodóhoz, annál nagyobb biztonságban voltál.

Ascorianban egy módos férfi azt tett, amit akart – legalábbis a saját háza táján.

Nedris szorosabbra húzta magán a sötét köpenyt, és keresztülvágott az utolsó utcán, ami elválasztotta a marn negyedet a tűzhajúak városrészétől. Egy csapat gyerek futott el mellette, nyilván élvezték, hogy a láthatatlan határvonalon mozognak.

Újra és újra végigjátszotta magában, amit a Ruvilok mondtak. Úgy indult el az Escorias házból, hogy bízott önmagában, hitt benne, hogy a meséje eladható, de aztán bátorsága egyre apadt, egyre inkább azt gondolta, hogy a világ legnagyobb hibáját követi el.

Leszúrnak, mint egy malacot!

Végigsietett egy rövid sikátoron, átlépett egy macska holttestén, aminek nyakán szakadt madzag lógott. Az utcakölykök kínozhatták halálra. Nedris nagyot nyelt.

Lépteket hallott maga mögül, de nem mert hátrasandítani, inkább gyorsított. Végül is ezért jöttem, gondolta keserűen, hogy egymásra találjunk.

Idegen nyelvű sugdolózás hallatszott, egyre közelebbről.

Nedris egy tágasabb térre érkezett, aminek közepén a Csillagpálya terült el. A szem alakú, füves mező két sarkában kampós végű rudakat szúrtak a földbe. Állítólag a tűzhajú férfiak napközben a szent játékaikat játsszák ezen a helyen kampós botok és egy karika segítségével. Nedris ezt is unokabátyjától tudta.

Szent játék!, gondolta gúnyosan. Bolondok!

A pálya mellett három alak állt, a sötétben nem tudta jól kivenni őket. Amint meglátták, kiléptek a széles utcára, egyikük magas hangon felkiáltott. Az őt követő tűzhajúak válaszoltak.

Bezárult a kör, a macska betévedt a házőrzők közé.

Nedris megállt, nem látta értelmét, hogy tovább játszadozzon. Szétnyitotta köpenyét, mutatta, nem visel fegyvert – amit a legnagyobb őrültségnek tartott. Még mindig nem nézett hátra, ám nem érte váratlanul, amikor megtaszították, mégis kis híján orra bukott.

Öten vették körbe, mind magas, vörös és szőke férfiak. Szájuk torz vicsorra húzódott, úgy köröztek, mint a zsákmányra leső ragadozó madarak. Az egyikük úgy is nézett ki hatalmas orrával. Térdig érő szoknyát viseltek, különös szabású mellényük szabadon hagyta oldalukat és karjukat. Könyökük és válluk között számos ékszert, karkötőt hordtak, a legtöbbet a nagyorrú aggatta magára. Ő lehetett a vezér. Megállt, közelebb lépett Nedrishez, és nagyot lökött rajta.

Nedris igyekezett végig a szemébe nézni, miközben megtartotta egyensúlyát. Hátulról is taszítottak rajta, ismeretlen nyelven beszéltek hozzá. Dallamosan ejtették a szavakat, mégis vészjóslóan hatottak a hosszú, elnyújtott magánhangzók. Nedris szívesen szemközt köpte volna őket marn szavakkal, de sejtette, hogy éppen azt akarják: saját nyelvén szentségtelenítse meg a területüket.

Nedris fogcsikorgatva tűrt, pedig megalázták, és ő nem tehetett semmit. Nézz a szemükbe!

Rúgás érte a lábát, elesett.

Kinevették.

Felsandított, tekintetével a nagyorrút kereste, aki vicsorogva nézett le rá, és végre a kereskedők nyelvén szólalt meg:

– Eltévedtél, göndörke?

Nedris reménykedett, hogy olyanok kötöttek belé, akik segíteni is tudnak. Elhatározta, hogy megjegyzi a képüket, és egy napon kibelezi mindet.

– Jaj, de csúnyán nézel! – jegyezte meg egy másik. Megint röhögtek.

– Vigyetek a főnökötökhöz! – közölte Nedris.

Felállt.

A nagyorrú azonnal ütött. Nem ököllel, csak tenyérrel, a pofon erejétől Nedris mégis fél térdre esett. Égett az arca, a szégyen azonban elnyomta fájdalmát. Kényszerítette magát, hogy ne ugorjon fel azonnal.

– Térdelsz, ha velünk beszélsz, te disznó! – sziszegte a nagyorrú. Valamit odavetett a többieknek, akik hangosan kacagtak.

– Vigyetek a főnök elé! – mondta megint Nedris.

– Mit akarsz te a mi főnökünktől?

– Annak örülj, hogy velünk találkoztál, a főpap élve felzabálja a szívedet!

Nedris nagyot nyelt. Csak hallott a tűzhajúak szertartásáról, és nem kívánt találkozni vele.

– Tudok egy-két dolgot, ami talán érdekelhetné.

A tűzhajúak kinevették, csak a nagyorrú vakarta meg az állát. Fiatalnak tűnt, Nedris magakorúnak nézte.

– Kutassátok át, nincs-e nála rejtett fegyver! – utasította az embereit, akik morogva engedelmeskedtek. Nedris összeszorított ajkakkal tűrte, hogy még a nadrágjába is belenyúljanak, és közben végig a tűzhajú bandavezér szemébe nézett. Amaz állta tekintetét, szája sarkában halvány mosoly bújt meg.

– Nem vagy félős, igaz?

Nedris nem válaszolt, azzal éppen elárulta volna, mennyire reszket.

A tűzhajúak végül közrefogták, és lökdösni kezdték a széles utcán, ami megkerülte a Csillagpályát. Senki sem járt a közelben, csend borult a városrészre, csak a nomád és a marn negyed felől hallatszott a szokásos éjszakai dorbézolás zaja.

Nedris nem mert fellélegezni, még nem tudhatta, túl van-e a nehezén, vagy csak most következik. Kísérői nem szóltak hozzá, egymás közt suttogtak saját nyelvükön.

Az út észak felé tartott, és a házak takarásából hamarosan előbukkant a tűzhajúak templomának épülete. Föléjük magasodott egyre keskenyedő, csonka gúlája, amelynek faragott kövei pontosan illeszkedtek egymásba. Velük szemben fáklyákkal megvilágított bejárat nyílt, hozzá vékony, meredek lépcsősor vezetett.

Nedris ámulva nézett a komor, masszív épületre. A csillagok forogni látszottak tompa csúcsa körül. Murantól hallotta, hogy a tűzhajú papok templomaik tetején áldozzák fel embertársaikat, lelküket a szörnyisteneiknek ajánlva, akik az égből figyelik őket csillagszemeikkel.

Torz emberek, torz világszemlélettel.

A templom bejárata ásító szájként várta Nedrist, hogy magába nyelje, és a fiú felkészült a legrosszabbra. Hogy testét feldarabolják, az nem aggasztotta, de vajon mi lesz a lelkével? Magába szippantja az égbolt, és a szörnyeteg istenek martalékává válik?

Akaratlanul is megtorpant a lépcsősor alján – kísérői nagyot löktek rajta. A fáklyák odafent hangosan lobbantak. A nagyorrú elindult felfelé, intett a többieknek, hogy kövessék. Nedris gyomra összerándult, alig tudta egyik fokról a másikra emelni a lábát, annyira elgyengült.

Őseim az égben, ne hagyjátok, hogy kitépjék a szívemet! Vérem a ti véretek, ne engedjétek, hogy másé legyen!

Hűvös légáramlat csapott arcába a templom bejáratánál, és vele együtt édeskés íz töltötte meg száját. Az erjedő gyümölcs, a méz bódító töménysége. Dög- és vérszagra számított, és most arcul csapta ez a váratlan élmény.

Vicsorgó szörnypofák meredtek rá a bejárat két oldaláról, nyelvet öltő domborművek, elnagyolt vésőnyomokkal. Inkább gyermekek játékának tűntek, mint vallási szimbólumoknak, Nedris hátán mégis végigfutott a hideg.

A nagyorrú leakasztotta az egyik fáklyát, és elindult a folyosón, a fény megvilágította mellette a mennyezet felé dőlő falakat. A többi tűzhajú ismét meglökte Nedrist, hogy kövesse vezérüket a pokol gyomrába.

A folyosó tágas csarnokba vezetett. Középen háromembernyi magas kőtömb emelkedett, oldalai szörnyarcokat formáztak, tetején groteszk szobor pihent. Rozsdaszín csíkok tarkították, belefolytak a kőtömb torz pofáinak vicsorgó szájába, szemébe és tág orrlyukába. Nedris gyomra összerándult: nem kellett közelebb mennie, hogy tudja: alvadt vért lát.

A csarnok teteje nyitott volt, a csillagok szabad pislákolását most vékony felhőréteg tompította.

A nagyorrú megállt az emelvény előtt, visszafordult, és saját nyelvén az embereit utasította. Azok rögtön megragadták Nedris karját, szorították, hogy ha akarna, se menekülhessen. Térdhajlatába tapostak, fejét előrenyomták. Minden mozdulatukkal fájdalmat okoztak, a fiú vicsorogva tűrt, szíve veszett módon dobogott.

Várt.

– Véged van, te disznó! – súgta az egyikük. Nedris gyomra kis híján felfordult állott leheletétől.

Mágia?, futott át rajta a gondolat. Mi van, ha mágiával kiszedik belőlem az igazságot?

Lépteket hallott, de nem tudta felemelni a fejét, mert az egyik tűzhajú a nyakánál fogva nyomta lefelé.

Idegen nyelvű beszéd.

Mély hang, idősebb férfié.

Aztán megmarkolták az arcát, az ujjak az ínyébe vájtak, hogy szemébe könny szökött. Megemelték a fejét. Pislogott, és a fátyolos világ kitisztult előtte.

Félmeztelen, kopasz férfi állt vele szemben, nyakában aranylapokból kirakott dísz, felkarján csillogó karikák. Egyik válláról vörös maszk lógott, csak a szemnek és szájnak vágtak rajta zölddel kihúzott nyílást. Fekete szoknyája, amelyre szörnyarcokat hímeztek, térdéig ért. Fényes, félhold alakú fegyvert markolt, Nedris el sem tudta képzelni, hogyan használják azt a harcban.

– Ki vagy? – A férfi köpte a szavakat.

– Nedris Escorias…

– Hangosabban beszélj! Mit akarsz? Pénzt?

– Nem – nyögte Nedris. Végig a tűzhajú szemébe nézett. – Segítséget kérek…

– Miért segítenénk neked? Koszos kutyán élősködő tetű vagy! Az Escoriasok a Ruvilok szolgái, azok meg a kalóz Dianos család talpát nyalják!

Nedris igyekezett összeszedni magát. Félelméből és haragjából próbálta összegyúrni a csalódott családtag szerepét.

Egy kis bor milyen jól jönne most!

– Ascorianból jöttem.

A tűzhajúak csendben várták a folytatást. Nedris megnyalta kiszáradt ajkát.

– Odahaza kitagadtak. Idejöttem, hogy új életet kezdjek, de a nagyapám a másik unokáját, Murant nevezte meg örököséül, pedig azzal csalt ide, hogy hatalmat és családot ígért! – Nedris belelovallta magát, arca kivörösödött.

A tűzhajú harcos megvakarta fénylő fejét.

– Miért nem ölöd meg az unokabátyádat, ha az utadban áll?

Nedris arca megnyúlt.

– Egy a vérünk! Ha kioltanám életét, szörnyű átkot idéznék a saját fejemre, és az egész családomra!

– Ó, a család! Úgy hallottam, nálatok nagyon fontos a család! – A tűzhajúak gúnyosan nevettek.

– Igen!

– Mégis el akarod őket árulni! – A kopasz férfi közelebb hajolt. – Miért jöttél valójában, mondd!

– Bosszúért! Azt akarom, hogy az Escoriasok megtudják, mi az a szenvedés, amit nekem okoztak! Bukjanak el! Könyörögjenek az őseinkhez egy jobb jövőért, ahogy én tettem! – Nedrisből gyűlölettel átitatott szavak törtek elő, elég volt csak belelendülnie. Az érzések ott szunnyadtak szívében, csak fel kellett tépnie a sebeket.

Nincs visszaút. A vér folyni kezdett.

Újra csend vette körül őket. A tűzhajú harcos bólintott, aztán saját nyelvén vakkantott az embereinek, és elsietett.

Nedris kérdőn nézett a nagyorrúra.

– Hajnalvadász nem ölt meg – mondta a bandavezér. – Örülj!

– Mi lesz most?

– Majd meglátod… Lehet, hogy csak kiherélnek!

A tűzhajúak felnevettek, majd el is csendesedtek, ahogy Hajnalvadász ismét megjelent a fáklyák fénykörében. Ezúttal nem egyedül érkezett.

Félmeztelen rabszolgák cipelték a hordszéket, amin a maszkos férfi ült. Díszes ruhájába aranyszálakkal szőttek képszerű szimbólumokat, szörnyarcokat. Meztelen karját számtalan karika díszítette.

Éjfekete maszkját látva Nedris rémülten hőkölt volna hátra, ha nem tartják erősen: a fényes, szemrés nélküli álarcban mintha sötét fellegek örvénylettek volna, amelyek képesek magukba szippantani a valóságot, vagy torz lényeket kiöklendezni fodraik közül.

A rabszolgák, amint Hajnalvadász mellé értek, letérdeltek, meggörnyedtek, és a padlóra helyezték a hordszéket. Nedris ekkor vette észre, hogy a maszkos tűzhajú mindkét lába helyén csak csökevényes végtagok nőttek, ujjatlan gumók, melyeket halvány erek szőttek át.

A maszkos férfi megszólalt, mély hangjától Nedris hátán felállt a szőr. A mellkasában dübörögtek a szavak, bár nem értette őket. Menekülni akart, elfutni minél messzebb…

– A legnagyobb néven nevezhetetlen szolgája, a főpap azt mondja – tolmácsolt Hajnalvadász –, bizonyítanod kell, hogy igazat mondasz, és készen állsz a népünk szolgálatába állni!

Nedris bólintott. Nem tudta levenni szemét az örvénylésről, húzta magába a tekintetét, kiszipolyozta bátorságát, büszkeségét.

A főpap szavai a zsigereiben remegtek.

– Hozz el nekünk egy Ruvilt! Hozd elénk, és a jutalmad nem marad el!

Nedris előtt szétfolyt a világ, és később nem emlékezett rá, hogyan került az utcára, a tűzhajúak negyedének határába.

Arra eszmélt, hogy a földön fekszik, egész testében reszket, és nem vágyik másra, csak egy hosszú alvásra. A főpap szavainak visszhangja rángatta vissza teljesen a valóságba: Hozz nekünk egy Ruvilt… egy Ruvilt… Ruvilt…

Késtánc - részlet

Úgy döntöttem, hogy a héten felteszek két részletet a Késtánc című regényemből, hátha ihletet adnak a borítópályázathoz. Korábban, az Aranymosás pályázaton felkerült négy fejezet, íme, itt egy ötödik is, amely nem egy tipikus jelenet a regényből - abból a szempontból, hogy a Késtánc alapvetően nyomasztóbb és komorabb... Majd csütörtökön azt is meglátjátok :)

Muran kedvelte a naplementét. Sosem volt ugyanolyan. A távoli hegyek mögé lebukó nap most éppen lila felhősávokra osztotta az ég alját, a házak falait pedig levendula derengésbe vonta. A háztetők cserepei bíbor fátylat kaptak, a folyó ezüstös csillagsziporkát.

A várost körbeölelő erdők fái közül csapatnyi madár röppent fel, és a folyó deltája felé tartottak. Tettek néhány kört, aztán nyolcast írtak le, mint egy tollat tartó kéz. Mi mozgatja őket?, merengett a férfi.

Saját összefonódó ujjaira nézett, a megkeményedett bőrre a tenyerén. Legtöbbször kést markolt, csak ritkán ölelt. Tudta, hogyan cserkésszen be az utcán gyanútlanul sétáló embereket, de képtelen volt megszólítani egy hölgyet.

Pedig most arra készült.

Izzadó tenyerét világoskék nadrágjába törölte. Nemrég hozta el a szabótól az ibolyaszín és vörös mintákkal díszített tunikával együtt. Sosem készült még ennyire: a bakancsát is megpucolta.

Jó benyomást akart tenni Ilienre.

Megérintette csuklóján a bőr karkötőt, amelyet ezüst angolna díszített. Előző nap kapta, a Ruvil lány szolgája hozta ajándék gyanánt, elfogadva ezzel Muran meghívását egy folyóparti sétára.

A fiú elmosolyodott. Mindent Nagyapa intézett, és ő elárulta magát azzal, hogy megkérdezte a szolgálót: mikor is találkozunk pontosan?

Napszálltakor.

Vajon a lány is hasonlóképpen készül? Őt is csak belerángatták ebbe? Vagy, és Muran nagyot nyelt, valóban találkozni akar vele?

Kopogtak a csapóajtón. A férfi még utolsó pillantást vetett az egyre szürkülő városra, aztán lemászott a padlásra, ahol Ocris már toporogva várta. A szolga is feszélyezettnek tűnt vadonatúj ruhájában, fényesen csillogó csizmájában.

Muran előhúzta tőrét, és Ocrisnak nyújtotta:

– Legyen nálad! Azt hiszem, gorombaság, ha fegyverrel az oldalamon ismerkedem.

A szolga bólintott, szeme felcsillant a míves markolat láttán.

Hamarosan az utcán siettek a Hosszú Part nevű városrész felé, ami a főteret és a Halas piacot kötötte össze. Kedvelt sétálóhelye volt a fiatal pároknak, a gyerekeknek, és néha helyszíne családfők üzleti megbeszéléseinek.

Egyszerre érkeztek. A lány földig érő zöld ruhát, hozzá narancsszínű, levélmintás kendőt viselt, ám ékszer gyanánt csak kisebb fülbevalót. Arcát nem fedte festék, mégis enyhe pír derengett rajta. Muran lélegzete elakadt, amikor meglátta.

Ilient nagyobbik nagybátyja, a bikatermetű Doreg kísérte, őt pedig a kopasz szolgájuk követte. Mindkét férfi fegyvert viselt az oldalán: kardot és tőrt. Muran remélte, hogy nem tőle tartanak ennyire.

Intett Ocrisnak, hogy álljon meg, ő pedig előresietett, hogy üdvözölje a lányt, akinek kísérete szintén illendő távolságban maradt. Ilien amúgy is nagy szeme még jobban kitágult, ahogy mosolyra húzódtak ajkai.

– Hölgyem! – hajtott fejet Muran. Bánta már, hogy nem beszélt Nedrisszel az etikettről, azt remélte, az alapokkal nem lesz gondja, most mégsem volt benne biztos, hogy elég mélyre hajolt-e, és nem emelkedett-e fel túl korán.

És vajon illő-e, annyira bámulni a szemben álló hölgyet?

– Látom, felvetted a karkötőt – biccentett Ilien. – Ezek szerint tetszik.

– Nagyon! – erőltetett mosolyt magára Muran. Mély levegőt vett. – Sétáljunk, akkor! – intett a fűbe taposott ösvény felé, amely a kikötőig vezetett. Mellettük keskeny stégek nyúltak a folyóba, csónakokat kötöttek hozzájuk. Halkan koppant testük a fán, ahogy a hullámok meg-meglökték őket.

Kíséretük illendő távolságból követte őket, Ocris a másik két férfi mellé csapódott.

Muran fejében méhekként keringtek a szavak, de nem szálltak le egy virágra sem. Mindegyik olyan egyforma és értelmetlen volt. Magáról nem akart semmit mondani, félt, hogy untatná vele a lányt.

Akkor kérdezz!, győzködte magát. Igen ám, de mit?

– Szép volt ma a naplemente – nyögte ki végül, és azonnal verejtékezni kezdett a homloka.

– Sajnos én nem láthattam. A szobám ablaka keletre néz.

Muran bólintott. Maga sem értette, mitől tart, hiszen elhatározta, hogy nem nősülési szándékkal jön a találkozóra, hanem… Kíváncsi volt, milyen benyomást tesz rá a Ruvil lány.

– Tetszik a ruhád – mondta kis idő múlva. – Főleg a színe.

– Köszönöm – mosolyodott el a lány. – Ha jól sejtem, a tiéd is új.

– Igen! – nevetett Muran. – Gondolom, látszik!

 A lány is felkacagott:

– Látszik bizony! Itt maradt egy tű a hátuljában.

Muran megtorpant, és elvörösödve hagyta, hogy Ilien kihúzza a tűt a tunika széléből. Kellemes bizsergés futott végig a hátán a lány érintésétől, egy pillanatra virágillatot érzett. A férfi nagyot nyelt.

– Köszönöm! Egyébként… szoktál varrni?

– Nem – mosolygott a lány. Tovább indultak. – Ha unatkozom, festegetek.

– És miket?

– Főleg portrékat. A családtagjaimat.

– Kíváncsi lennék egy-két képedre – monda Muran, bár egyáltalán nem érdekelte a festészet. A lány szép ívű orra, és kecses nyaka annál inkább. A Ruviloknál töltött vacsorán fel sem tűntek neki ezek a részletek.

Ilien nem válaszolt, így megint szótlanul ballagtak egymás mellett. Muran hátrasandított: a két szolga már beszélgetett, Doreg előttük haladt egy lépéssel, kezét a kardmarkolaton nyugtatta.

– Az unokabátyád elég marcona fickónak néz ki – jegyezte meg halkan Muran.

– Nem csak annak néz ki. Az is. Marcona, tudatlan és bunkó.

– Hogyhogy?

Ilien vállat vont, de nem mondott többet. Muran kezdett aggódni: bármilyen témát választott is, rendre zsákutcába futott. A lány feszültnek tűnt, a fiú észrevette, hogy gyakran babrálja a ruhája anyagát, és alig-alig néz rá.

Ennyit arról, hogy ki akart találkozni, füstölgött magában Muran.

Megtorpant, és a folyóra pillantott. A kikötő felett sirályok köröztek, árnyékuk versenyre kelt a vizet szelő hajókkal. Sós tengerszagot sodort feléjük a szél, és a férfi arra gondolt, bárcsak megint érezhetné Ilien virágillatát.

Legszívesebben maga mögött hagyta volna a várost, hogy kettesbe lehessen vele. Megakadt tekintete a stégekhez kötött lélekvesztőkön.

– Csónakázunk? – kérdezte a férfi óvatosan.

Meglepetésére a lány szeme rögtön felcsillant. A folyó felé fordult, mintha csak maga elé képzelné a lehetőséget.

– Remek ötlet! Legalább Doreg távolabb lesz tőlem!

Muran elvigyorodott. A partra sétáltak, és a fiú besegítette Ilient az imbolygó csónakba, majd ő maga is beszállt.

– Uram! – kiáltott Ocris.

– Ilien! – hallották az unokabáty mély hangját, de rá se hederítettek. Muran eloldotta a csónakot, majd az alján talált törött evezővel elindultak az Andel közepe felé. Az apály érezhetően a tenger felé húzta őket.

– Szeretem a nyílt vizet – jegyezte meg Muran. Nem a lányhoz beszélt, csak úgy magának. – Szeretem a csillagos eget, és a naplementét. Nézni a lüktető várost.

– Van egy kis kertem – mondta a lány. – Tulipán, százszorszép, kardvirág és őszirózsa nyílik ott. Magam gondozom őket. Eső után mindig kiszaladok hozzájuk, hogy megnézzem a szirmokon maradt vízcseppeket.

Muran elmosolyodott, és lehunyta szemét. Ringatta a folyó és a lány kellemes hangja. A tenger felől egyre hűvösebb szél fújt. A fiú újra és újra megmerítette az evezőt, néha egy-egy csepp víz hullott a csónak belsejébe.

Szótlanul siklottak a tenger felé.

Muran kinyitotta szemét. A lány a túlpartot nézte, kezét a folyóba lógatta, ujjai szelték a sötét vizet. Egyik hajtincse körbeölelte kis fülét, a cimpa alatt visszakanyarodott az arca elé.

– Nem vagyok jó ember – mondta Muran.

A lány meglepetten fordult felé, szemöldöke kérdőn felszaladt.

A fiú vállat vont.

– Nem akartam veled találkozni, nem akartalak látni, nem akartam veled beszélgetni. Most sem akarok beszélgetni. – Ilien nem szólt semmit, így Muran folytatta, és közben észre sem vette, hogy egyre erősebben és sűrűbben húzza az evezőt. – Nem tudok beszélgetni. Úgy érzem, a szavak csak… elrontanak mindent. Vannak dolgok, amiket nem lehet szavakkal kifejezni.

Muran hangja elcsuklott. Nem tudta, a lány érti-e egyáltalán, hogy mit akar mondani. Abban sem volt biztos, hogy ő maga érti.

Ilien bólintott.

– Én meg a bálokat utálom. Idegen férfiakkal kell táncolnom.

Muran bólintott.

– Nézd, én egyenes ember vagyok. Megmondom őszintén: a nagyapám akarta, hogy idejöjjek. Ő kért találkozót a nevemben.

– És te nem tiltakoztál – mosolyodott el a lány.

– De belül mélységesen felháborodtam!

Nevettek.

– Apám azt mondta – súgta Ilien, nehogy a víz a partra sodorja hangjukat –, hogy te leszel az Escorias család feje, ezért kell most találkoznom veled. És jó benyomást kell keltenem.

– Ó! – játszotta el Muran a csodálkozó kisgyereket. – Ezt a részét remekül teljesítetted. Nagyapám azt mondta, hogy te majd segítesz átvészelni a nehézségeket. És a két család is közelebb kerül egymáshoz.

– Nehézségeid vannak?

– Nagyapám azt akarja, hogy én legyek a családfő, de nem beszél meg velem semmit. A hátam mögött dönt a család ügyeiben, kétes alakokkal találkozik. Nem érzem, hogy megbízna bennem.

– És a többiek?

Muran legyintett.

– Az egyik unokatestvérem elköltözött, a másik meg idegen még a városban. Bár jól kijövünk, sok mindent nem ért meg. A húgom pedig… Ő túlságosan fiatal.

A lány bólintott, és gondterhelt arccal tovább fürkészte a távoli erdőséget. Az alászálló sötétségben a világ szürkének és kéknek hatott, a felbukkanó csillagok elszívták a színeket.

– Te is mesélj valamit! – kérte Muran.

A lány vállat vont.

– Mit meséljek? A nővérem ki nem állhat engem, lenéz, mert nem szeretek táncolni és fiúkkal kacérkodni. Még a bort is csak vízzel iszom meg.

– És apád?

– Mi van vele? – A lány arca elsötétült.

– Vele milyen a kapcsolatod?

– Velem kedves, anyámmal már nem annyira. – Ilien nem nézett a férfi szemébe. Lerázta kezéről a vízcseppeket. – A legtöbbször olyan, mint a késpenge. Vág.

Muran nem szólt semmit, várta, hogy a lány magától nyíljon meg.

– Rossz dolgokat hallottam róla. És tudod mit? – Ilien a fiú szemébe nézett. – El is hiszem őket. Megvannak a módszerei, hogy elérje azt, amit akar. Ugye tudod, mire gondolok?

Muran bólintott. Hogyne tudta volna! Az Escoriasok sem különböztek más családoktól. Andeyaalban vagy harapsz, vagy téged harapnak meg. Ilyen egyszerűen működnek a dolgok. Romar Escorias és Almon Ruvil hasonló volt, hasonlóan látták a világot.

A férfi igyekezett a lányra mosolyogni. Tetszett neki Ilien egyenessége.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta végül.

– Én is. De azt hiszem, ki kellene kötnünk, ha nem akarunk örökké a tenger hullámain csónakázni. – Ilien a nyílt víz felé biccentett, amerre az Andel sodorta őket.

Kár!, gondolta Muran, és meghúzta az evezőt.

A kikötő kőhajításnyira volt csak tőlük, a homályban derengtek a vitorlavásznak, a piac felől kiáltásokat és halszagot hozott a víz.

A parton már várták őket. Ilien unokabátyja karba font kézzel állt, száját összeszorítva préselte ki magából a szavakat:

– Ki engedte meg, hogy csónakba szálljatok? – dörrent a hangja, amikor még csak Muran ugrott ki a sekély vízbe, hogy az egyik rothadó cölöphöz kösse a lélekvesztőt. Felpillantott. A nagydarab Ruvil elsősorban hozzá intézte szavait.

Ocris keze a tőrt kereste. Úgy tűnt, Benisel oktatása elérte célját.

– Bocsáss meg, Doreg! – biccentett Muran. – Mint látod, unokahúgod tökéletes biztonságban volt mellettem.

A Ruvil néhány pillanatig állta az Escorias metsző tekintetét, aztán bólintott, és félreállt, hogy a férfi ki tudja segíteni Ilient a csónakból.

A lány meleg keze tenyerébe simult, és megint virágillat csapta meg az orrát.

A partra léptek, Muran azzal sem törődött, hogy térdig vizes lett, és lépéseit hangos toccsanások kísérik. Visszasétáltak a Hosszú Part ösvényére, és egymásra néztek. Távolabb egy csapat részeg roa tivornyázása hallatszott. A szolgák a folyó mellett maradtak, onnan figyelték őket.

– Doreg innen már hazakísér – mondta a lány. A félhomály ellenére ragyogott az arca.

Muran nagyot nyelt, aztán kibökte:

– Mit gondolsz, találkozunk még?

– Ha van kedved hozzá.

– Igen, van.

– Nekem is. Gyermekkoromban csónakáztam utoljára. És jólesett a beszélgetés is.

Muran meghajolt, még egyszer mélyen beleszippantott a levegőbe, hátha elcsípi a lány illatát is. Ilien megfordult, és elindult vissza a városba. A szolga és Doreg sietős léptekkel követte, a nagydarab Ruvil még egy utolsó, mogorva tekintetet vetett Muran felé, aztán az egész társaság beleolvadt az esti szürkületbe.

– Gyere, Ocris! – intett Muran vidáman. – Mi is hazamegyünk!