A mai részlet már egy komorabb világba vezet. A városban ismeretlen Nedris az egyik ellenséges nép főpapjához tart...
Nedris már megbánta, hogy nem ivott több bort,
mielőtt elindult. Szája kiszáradt, a levegőt is nehezen vette. Nem tudta, hogy
siessen vagy ballagjon, hiszen legszívesebben visszafordult volna.
Szedd össze magad!, mondogatta magának folyamatosan. Semmitől sem tartott még ennyire.
Félelemnek nem nevezte ezt a gyomorba markoló érzést, azt sosem vallotta volna
be magának. Mindig bátran kiállt az igazáért, többször nézett már szembe a
halállal, amikor félrészegen kellett párbajoznia holmi sértegetés miatt.
Nem a
haláltól félt. Egy igaz marn, amilyennek ő is tartotta magát, tudja, hogy lelke
a dicső ősökhöz csatlakozik majd az elmúláskor, és a legnagyobb szégyen, ami
érheti, ha becstelenül kell pusztulnia.
A kínzás
gondolata rémítette meg. Sok rosszat hallott a tűzhajúakról, förtelmes
rituáléikról, a testileg és lelkileg torz élőlényekről, amelyeket embernek sem
lehetett nevezni.
Végigfutott
hátán a hideg, pedig homlokát verejték áztatta.
Őrült vagy!,
gondolta. Magad mész el hozzájuk?
Muran
ellátta néhány jótanáccsal indulás előtt, bár unokafivére sem járt még a
tűzhajúaknál sohasem. Mégis úgy ismételgette magában a másik intelmeit, akár az
imát. Mindig nézz a szemükbe! Ha
meghajolsz, akkor is! Ha valami nagyobb vezérhez vagy paphoz visznek, borulj a
földre előtte, de igyekezz végig a szemébe nézni! A legnagyobb sértés, ha nem
nézel rájuk. Azonnal megölnek!
Szép
kilátások.
Mennyire más itt minden, mint Ascorianban!, fintorgott. A marn birodalom fővárosában számított a rang. Ha
előkelőbb gúnyát öltöttél, utat engedtek a legszűkebb sikátorban is. Ott a
császár volt mindennek a feje, és minél magasabban álltál a társadalom
lépcsőjén, minél jobban kötődtél a szent uralkodóhoz, annál nagyobb
biztonságban voltál.
Ascorianban
egy módos férfi azt tett, amit akart – legalábbis a saját háza táján.
Nedris
szorosabbra húzta magán a sötét köpenyt, és keresztülvágott az utolsó utcán,
ami elválasztotta a marn negyedet a tűzhajúak városrészétől. Egy csapat gyerek
futott el mellette, nyilván élvezték, hogy a láthatatlan határvonalon mozognak.
Újra és
újra végigjátszotta magában, amit a Ruvilok mondtak. Úgy indult el az Escorias
házból, hogy bízott önmagában, hitt benne, hogy a meséje eladható, de aztán
bátorsága egyre apadt, egyre inkább azt gondolta, hogy a világ legnagyobb
hibáját követi el.
Leszúrnak, mint egy malacot!
Végigsietett
egy rövid sikátoron, átlépett egy macska holttestén, aminek nyakán szakadt
madzag lógott. Az utcakölykök kínozhatták halálra. Nedris nagyot nyelt.
Lépteket
hallott maga mögül, de nem mert hátrasandítani, inkább gyorsított. Végül is ezért jöttem, gondolta
keserűen, hogy egymásra találjunk.
Idegen
nyelvű sugdolózás hallatszott, egyre közelebbről.
Nedris
egy tágasabb térre érkezett, aminek közepén a Csillagpálya terült el. A szem
alakú, füves mező két sarkában kampós végű rudakat szúrtak a földbe. Állítólag
a tűzhajú férfiak napközben a szent játékaikat játsszák ezen a helyen kampós
botok és egy karika segítségével. Nedris ezt is unokabátyjától tudta.
Szent játék!, gondolta gúnyosan. Bolondok!
A pálya
mellett három alak állt, a sötétben nem tudta jól kivenni őket. Amint meglátták,
kiléptek a széles utcára, egyikük magas hangon felkiáltott. Az őt követő
tűzhajúak válaszoltak.
Bezárult
a kör, a macska betévedt a házőrzők közé.
Nedris
megállt, nem látta értelmét, hogy tovább játszadozzon. Szétnyitotta köpenyét,
mutatta, nem visel fegyvert – amit a legnagyobb őrültségnek tartott. Még mindig
nem nézett hátra, ám nem érte váratlanul, amikor megtaszították, mégis kis
híján orra bukott.
Öten
vették körbe, mind magas, vörös és szőke férfiak. Szájuk torz vicsorra
húzódott, úgy köröztek, mint a zsákmányra leső ragadozó madarak. Az egyikük úgy
is nézett ki hatalmas orrával. Térdig érő szoknyát viseltek, különös szabású
mellényük szabadon hagyta oldalukat és karjukat. Könyökük és válluk között
számos ékszert, karkötőt hordtak, a legtöbbet a nagyorrú aggatta magára. Ő
lehetett a vezér. Megállt, közelebb lépett Nedrishez, és nagyot lökött rajta.
Nedris
igyekezett végig a szemébe nézni, miközben megtartotta egyensúlyát. Hátulról is
taszítottak rajta, ismeretlen nyelven beszéltek hozzá. Dallamosan ejtették a
szavakat, mégis vészjóslóan hatottak a hosszú, elnyújtott magánhangzók. Nedris
szívesen szemközt köpte volna őket marn szavakkal, de sejtette, hogy éppen azt
akarják: saját nyelvén szentségtelenítse meg a területüket.
Nedris
fogcsikorgatva tűrt, pedig megalázták, és ő nem tehetett semmit. Nézz a szemükbe!
Rúgás
érte a lábát, elesett.
Kinevették.
Felsandított,
tekintetével a nagyorrút kereste, aki vicsorogva nézett le rá, és végre a
kereskedők nyelvén szólalt meg:
–
Eltévedtél, göndörke?
Nedris reménykedett,
hogy olyanok kötöttek belé, akik segíteni is tudnak. Elhatározta, hogy
megjegyzi a képüket, és egy napon kibelezi mindet.
– Jaj,
de csúnyán nézel! – jegyezte meg egy másik. Megint röhögtek.
–
Vigyetek a főnökötökhöz! – közölte Nedris.
Felállt.
A
nagyorrú azonnal ütött. Nem ököllel, csak tenyérrel, a pofon erejétől Nedris
mégis fél térdre esett. Égett az arca, a szégyen azonban elnyomta fájdalmát.
Kényszerítette magát, hogy ne ugorjon fel azonnal.
–
Térdelsz, ha velünk beszélsz, te disznó! – sziszegte a nagyorrú. Valamit
odavetett a többieknek, akik hangosan kacagtak.
–
Vigyetek a főnök elé! – mondta megint Nedris.
– Mit
akarsz te a mi főnökünktől?
– Annak
örülj, hogy velünk találkoztál, a főpap élve felzabálja a szívedet!
Nedris
nagyot nyelt. Csak hallott a tűzhajúak szertartásáról, és nem kívánt találkozni
vele.
– Tudok
egy-két dolgot, ami talán érdekelhetné.
A
tűzhajúak kinevették, csak a nagyorrú vakarta meg az állát. Fiatalnak tűnt,
Nedris magakorúnak nézte.
–
Kutassátok át, nincs-e nála rejtett fegyver! – utasította az embereit, akik
morogva engedelmeskedtek. Nedris összeszorított ajkakkal tűrte, hogy még a
nadrágjába is belenyúljanak, és közben végig a tűzhajú bandavezér szemébe
nézett. Amaz állta tekintetét, szája sarkában halvány mosoly bújt meg.
– Nem
vagy félős, igaz?
Nedris
nem válaszolt, azzal éppen elárulta volna, mennyire reszket.
A
tűzhajúak végül közrefogták, és lökdösni kezdték a széles utcán, ami megkerülte
a Csillagpályát. Senki sem járt a közelben, csend borult a városrészre, csak a
nomád és a marn negyed felől hallatszott a szokásos éjszakai dorbézolás zaja.
Nedris
nem mert fellélegezni, még nem tudhatta, túl van-e a nehezén, vagy csak most
következik. Kísérői nem szóltak hozzá, egymás közt suttogtak saját nyelvükön.
Az út
észak felé tartott, és a házak takarásából hamarosan előbukkant a tűzhajúak
templomának épülete. Föléjük magasodott egyre keskenyedő, csonka gúlája,
amelynek faragott kövei pontosan illeszkedtek egymásba. Velük szemben
fáklyákkal megvilágított bejárat nyílt, hozzá vékony, meredek lépcsősor
vezetett.
Nedris
ámulva nézett a komor, masszív épületre. A csillagok forogni látszottak tompa
csúcsa körül. Murantól hallotta, hogy a tűzhajú papok templomaik tetején
áldozzák fel embertársaikat, lelküket a szörnyisteneiknek ajánlva, akik az
égből figyelik őket csillagszemeikkel.
Torz emberek, torz világszemlélettel.
A
templom bejárata ásító szájként várta Nedrist, hogy magába nyelje, és a fiú
felkészült a legrosszabbra. Hogy testét feldarabolják, az nem aggasztotta, de
vajon mi lesz a lelkével? Magába szippantja az égbolt, és a szörnyeteg istenek
martalékává válik?
Akaratlanul
is megtorpant a lépcsősor alján – kísérői nagyot löktek rajta. A fáklyák
odafent hangosan lobbantak. A nagyorrú elindult felfelé, intett a többieknek,
hogy kövessék. Nedris gyomra összerándult, alig tudta egyik fokról a másikra
emelni a lábát, annyira elgyengült.
Őseim az égben, ne hagyjátok, hogy kitépjék a
szívemet! Vérem a ti véretek, ne engedjétek, hogy másé legyen!
Hűvös
légáramlat csapott arcába a templom bejáratánál, és vele együtt édeskés íz
töltötte meg száját. Az erjedő gyümölcs, a méz bódító töménysége. Dög- és
vérszagra számított, és most arcul csapta ez a váratlan élmény.
Vicsorgó
szörnypofák meredtek rá a bejárat két oldaláról, nyelvet öltő domborművek,
elnagyolt vésőnyomokkal. Inkább gyermekek játékának tűntek, mint vallási
szimbólumoknak, Nedris hátán mégis végigfutott a hideg.
A
nagyorrú leakasztotta az egyik fáklyát, és elindult a folyosón, a fény megvilágította
mellette a mennyezet felé dőlő falakat. A többi tűzhajú ismét meglökte Nedrist,
hogy kövesse vezérüket a pokol gyomrába.
A
folyosó tágas csarnokba vezetett. Középen háromembernyi magas kőtömb
emelkedett, oldalai szörnyarcokat formáztak, tetején groteszk szobor pihent.
Rozsdaszín csíkok tarkították, belefolytak a kőtömb torz pofáinak vicsorgó
szájába, szemébe és tág orrlyukába. Nedris gyomra összerándult: nem kellett
közelebb mennie, hogy tudja: alvadt vért lát.
A
csarnok teteje nyitott volt, a csillagok szabad pislákolását most vékony
felhőréteg tompította.
A
nagyorrú megállt az emelvény előtt, visszafordult, és saját nyelvén az embereit
utasította. Azok rögtön megragadták Nedris karját, szorították, hogy ha akarna,
se menekülhessen. Térdhajlatába tapostak, fejét előrenyomták. Minden
mozdulatukkal fájdalmat okoztak, a fiú vicsorogva tűrt, szíve veszett módon
dobogott.
Várt.
– Véged
van, te disznó! – súgta az egyikük. Nedris gyomra kis híján felfordult állott
leheletétől.
Mágia?, futott
át rajta a gondolat. Mi van, ha mágiával
kiszedik belőlem az igazságot?
Lépteket
hallott, de nem tudta felemelni a fejét, mert az egyik tűzhajú a nyakánál fogva
nyomta lefelé.
Idegen nyelvű beszéd.
Mély
hang, idősebb férfié.
Aztán
megmarkolták az arcát, az ujjak az ínyébe vájtak, hogy szemébe könny szökött.
Megemelték a fejét. Pislogott, és a fátyolos világ kitisztult előtte.
Félmeztelen,
kopasz férfi állt vele szemben, nyakában aranylapokból kirakott dísz, felkarján
csillogó karikák. Egyik válláról vörös maszk lógott, csak a szemnek és szájnak
vágtak rajta zölddel kihúzott nyílást. Fekete szoknyája, amelyre szörnyarcokat
hímeztek, térdéig ért. Fényes, félhold alakú fegyvert markolt, Nedris el sem
tudta képzelni, hogyan használják azt a harcban.
– Ki
vagy? – A férfi köpte a szavakat.
– Nedris
Escorias…
–
Hangosabban beszélj! Mit akarsz? Pénzt?
– Nem –
nyögte Nedris. Végig a tűzhajú szemébe nézett. – Segítséget kérek…
– Miért
segítenénk neked? Koszos kutyán élősködő tetű vagy! Az Escoriasok a Ruvilok
szolgái, azok meg a kalóz Dianos család talpát nyalják!
Nedris
igyekezett összeszedni magát. Félelméből és haragjából próbálta összegyúrni a
csalódott családtag szerepét.
Egy kis bor milyen jól jönne most!
–
Ascorianból jöttem.
A
tűzhajúak csendben várták a folytatást. Nedris megnyalta kiszáradt ajkát.
–
Odahaza kitagadtak. Idejöttem, hogy új életet kezdjek, de a nagyapám a másik
unokáját, Murant nevezte meg örököséül, pedig azzal csalt ide, hogy hatalmat és
családot ígért! – Nedris belelovallta magát, arca kivörösödött.
A tűzhajú
harcos megvakarta fénylő fejét.
– Miért
nem ölöd meg az unokabátyádat, ha az utadban áll?
Nedris
arca megnyúlt.
– Egy a
vérünk! Ha kioltanám életét, szörnyű átkot idéznék a saját fejemre, és az egész
családomra!
– Ó, a
család! Úgy hallottam, nálatok nagyon fontos a család! – A tűzhajúak gúnyosan
nevettek.
– Igen!
– Mégis
el akarod őket árulni! – A kopasz férfi közelebb hajolt. – Miért jöttél
valójában, mondd!
–
Bosszúért! Azt akarom, hogy az Escoriasok megtudják, mi az a szenvedés, amit
nekem okoztak! Bukjanak el! Könyörögjenek az őseinkhez egy jobb jövőért, ahogy
én tettem! – Nedrisből gyűlölettel átitatott szavak törtek elő, elég volt csak
belelendülnie. Az érzések ott szunnyadtak szívében, csak fel kellett tépnie a
sebeket.
Nincs
visszaút. A vér folyni kezdett.
Újra
csend vette körül őket. A tűzhajú harcos bólintott, aztán saját nyelvén
vakkantott az embereinek, és elsietett.
Nedris
kérdőn nézett a nagyorrúra.
–
Hajnalvadász nem ölt meg – mondta a bandavezér. – Örülj!
– Mi
lesz most?
– Majd
meglátod… Lehet, hogy csak kiherélnek!
A
tűzhajúak felnevettek, majd el is csendesedtek, ahogy Hajnalvadász ismét
megjelent a fáklyák fénykörében. Ezúttal nem egyedül érkezett.
Félmeztelen
rabszolgák cipelték a hordszéket, amin a maszkos férfi ült. Díszes ruhájába
aranyszálakkal szőttek képszerű szimbólumokat, szörnyarcokat. Meztelen karját
számtalan karika díszítette.
Éjfekete
maszkját látva Nedris rémülten hőkölt volna hátra, ha nem tartják erősen: a
fényes, szemrés nélküli álarcban mintha sötét fellegek örvénylettek volna,
amelyek képesek magukba szippantani a valóságot, vagy torz lényeket
kiöklendezni fodraik közül.
A
rabszolgák, amint Hajnalvadász mellé értek, letérdeltek, meggörnyedtek, és a
padlóra helyezték a hordszéket. Nedris ekkor vette észre, hogy a maszkos
tűzhajú mindkét lába helyén csak csökevényes végtagok nőttek, ujjatlan gumók,
melyeket halvány erek szőttek át.
A
maszkos férfi megszólalt, mély hangjától Nedris hátán felállt a szőr. A
mellkasában dübörögtek a szavak, bár nem értette őket. Menekülni akart, elfutni
minél messzebb…
– A
legnagyobb néven nevezhetetlen szolgája, a főpap azt mondja – tolmácsolt
Hajnalvadász –, bizonyítanod kell, hogy igazat mondasz, és készen állsz a
népünk szolgálatába állni!
Nedris
bólintott. Nem tudta levenni szemét az örvénylésről, húzta magába a tekintetét,
kiszipolyozta bátorságát, büszkeségét.
A főpap
szavai a zsigereiben remegtek.
– Hozz
el nekünk egy Ruvilt! Hozd elénk, és a jutalmad nem marad el!
Nedris
előtt szétfolyt a világ, és később nem emlékezett rá, hogyan került az utcára,
a tűzhajúak negyedének határába.
Arra
eszmélt, hogy a földön fekszik, egész testében reszket, és nem vágyik másra,
csak egy hosszú alvásra. A főpap szavainak visszhangja rángatta vissza teljesen
a valóságba: Hozz nekünk egy Ruvilt… egy
Ruvilt… Ruvilt…
